Enikő nővér óvatosan haladt az ágytállal a félhomályos folyosón, kerülgetve a víztócsákat, amik a mennyezeti beázásoktól egyre csak növekedtek a 30 éves mozaiklapon.
- Legalább könnyebb lesz felmosnia Katikának, nem kell vödröznie - gondolta keserűen.
A kórház amúgy is egy lepusztult épület volt, ezt a részleget pedig pláne elhanyagolták. Hiszen a kómában fekvőknek nem mindegy, hogy hol fekszenek? A részleghez érve megcsapta az a jellegzetes bűz, amit már 10 éve nem tudott megszokni, akárhogyan is próbálta. Szellőztetni nem lehet, mert az ablakok nem nyílnak. Kiesnek a keretből, ha megpróbálja... Szerencsére ha kicsit feltámad a szél, a réseken keresztül kiviszi a szag egy részét, sajnos persze a meleggel együtt.
Az ajtóból még visszafordult, végignézett ezeken a szerencsétleneken. Sokuk már hosszú-hosszú ideje alussza mély álmát, a szeretteik pedig egyre kopó reménnyel várják a csodát. Sóhajtott egyet. Mintha ezt meghallotta volna, egy négyzetméternyi vakolat vált le a mennyezetről, és esett rá egyenesen az egyik betegre.
Rémülten rohant át a porfelhőn, és dobálta félre a vakolatdarabokat a betegéről. Semmit sem látott, ám hirtelen megérezte, ahogy a férfi megmozdul alatta. Most már azért felsikoltott.
Utolsó kommentek