Barkács sztorik, képek

A történet egyik - szintén építőiparban dolgozó - ismerőssel esett meg. Jobban mondva ő volt a szenvedő alany.

Hősünk sofőrként és anyagbeszerzőként dolgozott egy vállalkozónál. Az aktuális munkájuk közel 100 km-re volt, így minden reggel hajnali 5-kor indultak a mikrobusszal. Mivel a vállalt határidő nagyon szoritotta őket, hétvégenként is mentek.

Egyik péntek este azonban a szokásos pókerezés tovább húzodott a megszokottnál, így emberünk egy csepp alvás nélkül ült a Transporter volánja mögé, felszedve a többi 8 embert útnak indultak. (meg kell jegyeznem, hogy alkoholt nem ivott azért)

Mindenki aludt a kocsiban, a sofőr lehúzott ablaknál a csípős levegővel próbálta ébren tartani magát.

A dupla anyósülés jobb oldalán ülő ember az ablaknak dőlve hortyogott. Éktelen csikorgásra riadt fel a többiekkel együtt... szikraesőn keresztül látta a napfelkeltét. A szalagkorlátot csiszolták éppen fényesebbre a kocsival az autópályán.

Hatalmas fékezés után megálltak a leállósávban. Miután levegőhöz jutottak, kiszálltak a kocsiból, kirángatták a kormány mögül az embert, és nagyon megverték.

Hetekig hurcolta magával a monoklikat megérdemelten.

Amikor egy-egy kisbuszos balesetről hallok, mindig ez az eset jut eszembe. Csak egy felelőtlen ember kell.

Középiskolás voltam, mikor szüleim a házba gáztüzelésre váltottak a vegyestüzelésű kazánról (jobban mondva párhuzamosan beköttették a gázt is). A gázkazánhoz kellett egy szerelt kémény is, amelyet egy helyi bádogos készitett el, és szerelt fel.

Segitettem neki szerszámokat adogattam, stb. Elvégre a mi kéményünk készül éppen... Mivel segéderő-hiányban szenvedett, megkérdezte nincs-e kedvem hétvégenként segiteni neki. Belementem, nekem jól jött a zsebpénz. Napi 1500 Ft-ot kaptam, reggel 7-től délután 3-ig. (1998, kis falu)

Úgy adódott, hogy sikerült egy önkormányzati lebontandó épület bontását megcsípnem. Kellett belőle a sok kisméretű tégla, egyik havernak a tetőanyag, másiknak a cserép.

Összekaptuk magunkat, és egy hétvége alatt le akartuk tudni az egészet. Nem volt nagy épület, 60 m2 körüli, sima nyeregtetővel, fa födémmel.

Mindenki eltervezte a kibontott anyagok sorsát, kerítésnek, rusztikus galériának, présház tetőnek szánva az egyébként sittnek szánt épületet.

Hozattunk azért egy konténert, hogy a hulladékot egyből abba dobáljuk, és nekiveselkedtünk. Csináltunk egy V-alakú deszkavályút, aljára két pokróc került, ezen keresztül csúsztattuk le egyenként a cserepeket a földre.

Egy szép nyári hétvégi napon úgy döntöttem meglátogatom az öregemet. Kocsiba pattantam, irány egy kis település, ahol lakott.

Beparkoltam a ház elé, de nem találtam otthon. Egy pár házzal arrébb dolgozott valakinél, kaptam az infót. Felkerekedtem és hamarosan meg is találtam. Egy talicskában hortyogott az udvar kellős közepén...

Minden épülő társasház/lakópark a project előrehaladtával elkészit egy mintalakást, amelyet kulcsrakészen, a lakóparkra jellemző anyagok felhasználásával építenek.

Nálunk is így történt, de mivelhogy exkluzív társasházról volt szó, be is kellett azt rendeznünk. Kiválasztásra került az egyik közepes méretű (130 m2) lakás, és kaptunk egy igen szoros határidőt a kivitelezésre. Nagy erőkkel elkezdődött a munka, nyögvenyelősen haladtunk előre. Elég sok mindent a helyszínen kellett koordinálni, így reggeltől-estig ott dekkoltam. Közben kollégáim kitalálták a bútorozást/lámpákat is, így a munka előrehaladtával azok is bejöttek a képbe.

Mint azt már a korábbi posztban jeleztem, diákként a nyári szüneteket kőműves mellett töltöttem segédmunkásként, majd később inasként.

Ugyanaz a vállalkozó, helyszin Sukoró.

Egy ügyvéd megbizásából épitettünk egy családi kúriát, nagyon jó panorámával a Velencei-tóra. A tulaj valamilyen úton-módon szerzett rengeteg kisméretű téglát, melyek raklapra felhalmozva, megpucolva már a telken vártak minket, falazásra készen.

Ezredforduló után járunk kicsivel, amikor egy idős ember úgy dönt, befejezi földi pályafutását, és a következő létsíkon próbálkozik. A bácsit mindenki mogorva, magának való embernek ismerte, senkivel sem barátkozott, rokonai sem voltak. Egy saroktelken álló régi, de jó állapotú parasztházban lakott.

Miután jó pár napig nem látta senki, hatóságilag rátörtük az ajtót, és döbbenetes felfedezést tettünk. Nem is a bácsi holtteste volt a meglepő (korábban már sikerült 3 hetes hullába is belebotlani), hanem a ház belülről...

Az egyik német autógyár hazai képviselője új szalont építtetett magának.

Padlófűtés került kiépítésre a hatalmas kiállítóterembe, szép és drága olasz kerámia burkolattal. Átadás előtt nem sokkal minden jól működött, a kivitelezők már levonultak, kitakarítva ott hagyták az épületet egy biztonsági őr felügyeletére bízva.

Mivel november volt, igen hideg idő, hősünk fázni kezdett...

Megkereste a fűtéselosztót, felcimkézett csapon látta, hogy bemutatóterem, csavart hát rajta egyet. A padlófűtésről tudni kell, hogy a benne áramló víznek hidegebbnek kell lennie, mint a radiátorokban, egy hőcserélő beiktatásával oldják ezt meg.

Biztonsági őrünk ezt a hőcserélőt állította át, így a kb 60-70 C fokos víz áramlani kezdett a csövekben.

Kis idő múlva durranásokat lehetett hallani a bemutatóterem felől. A kerámia lapok nem bírták a hőterhelést, és szépen sorban pattantak el, a frászt hozva az őrre.

Az átadás természetesen elmaradt.

Apám kőműves, így gyerekként nyilvánvaló volt számomra is, hogy az építőiparban folytatom a családi hagyományt.

Az 1990-es évek elején járunk, középiskolai nyári szünetben kőműves inasként/segédmunkásként dolgoztam egy vállalkozónál.

Budapesten építettünk egy családi házat, én már a szerkezetkész állapotban kerültem oda. Vakolás, aljzatbetonozás, nyílászáró beállitás volt hátra.